Korpa közé keveredve
Két csúcstalálkozó
1989. augusztus 25-én, a Bonn melletti Gymnich vízivárában két magyar kommunista politikus, Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter titkos tárgyalást folytatott nyugatnémet partnereivel, Helmut Kohllal és Hans-Dietrich Genscherrel.
2012. június 30-án a Kaszpi-tenger partján épült elnöki palotában az ismert magyar antikommunista politikus, Orbán Viktor miniszterelnök mérsékelten nyilvános tárgyalást folytatott Ilham Aliyev azerbajdzsáni államfővel. (A külügyminiszter nem volt jelen, a magyar diplomáciát egy minden diplomáciai készségtől és tapasztalattól mentes miniszterelnökségi államtitkár képviselte.)
1989: A kereszténydemokrata Helmut Kohl és a liberális Genscher Európa legnagyobb, legerősebb, legtekintélyesebb demokráciájának a vezetői voltak. A konzervatív-liberális koalíció biztos fölénnyel győzött a megelőző két választáson.
2012: Ilham Aliyevet trónörökösnek nevelte apja, Heydar Aliyev, az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság KGB-főnöke, majd pártfőtitkára, majd maffiavezére, akit Gorbacsov a korruptsága miatt tett ki az SZKP Politikai Bizottságából. Ilham Aliyev mögött szintén két választás volt, először 77, másodszor 87 százalékkal győzött egyáltalán nem demokratikus eljárással.
1989: A gymnichi találkozót komoly diplomáciai aprómunka és alapos tájékozódás előzte meg, Horn Gyula Budapest, Bonn és Kelet-Berlin között röpdösött, és természetesen kikérték a Kreml véleményét (ahogy Kohl is).
2012: A magyar kormányzat egy éve képtelen átvenni az örmény nagykövet megbízólevelét, és nem csupán leperegnek róla az örmények figyelmeztetései, de úgy tesz, mintha az utóbbi nyolc évben nem olvasott volna újságot, és sejtelme se volna, hogyan fogják fel Azerbajdzsánban 2004 óta egy Safarov nevű elítélt ügyét (talán csakugyan nem olvasott újságot, kinézem belőle).
1989: Nyugat-Németország ekkor már évtizedek óta hazánk legfontosabb nyugati kereskedelmi partnere, kulturális kapcsolataink történelmiek, politikai viszonyunk – a hidegháborús szabványhoz képest – kivételesen jó. Magyarország még ezután is hosszú évekig a német tőke befektetéseinek fő célpontja a kelet-közép-európai térségben.
2012: Azerbajdzsánnal folytatott kereskedelmünk volumene hagyományosan a nullához közelít, diplomáciai kapcsolatunk csak azért van, mert Baku mindenáron ki akar szabadítani egy Magyarországon jogerősen elítélt baltás gyilkost. A kis félázsiai diktatúrát Orbán 2010 szeptemberében fedezte föl, amikor a románok az utolsó pillanatban beugrasztották az AGRI nevezetű azeri–grúz–román földgázszállítási rendszer bizonytalan tervébe. (A megvalósulás esélye pillanatnyilag körülbelül akkora, mint a meglebegtetett azeri államkötvényjegyzésé.)
1989: Hogy Németh, Horn, Kohl és Genscher miről tárgyaltak, azt ma már pontosan tudni: a Magyarországon tartózkodó több tízezer keletnémet menekült kiengedéséről. Mostanra ismerjük a részleteket is. A folyamatnak bőséges irodalma van, alapos történelmi munka is született róla (Oplatka András: Egy döntés története, Budapest, Helikon, 2008.).
2012: Hogy Orbán és Aliyev miről tárgyalt, azt az azeri elnöki hivatal külügyi hivatalvezetőjétől tudjuk múlt szombat reggel óta: többek közt a baltás gyilkos átadásáról, és az ekkori megállapodásnak „döntő szerepe volt” a dicsőséges procedúrában. Két nap múlva Szijjártó Péter államtitkár kénytelen volt annyit elismerni, hogy „volt egy ilyen felvetés azeri részről”. Más forrásból ismeretes azonban, hogy egy éve folytak már titkos tárgyalások, és papír van róla, hogy az illetékes magyar minisztérium már három héttel a bakui találkozó előtt érdeklődött, hogy mi történnék az elítélttel, ha átadnák. Az, hogy magyar részről sumákolás folyt, pillanatokon belül lelepleződött, csak az nem látja, aki nem akarja.
1989: Amikor Kohl megkérdezte, hogy mit kérünk cserébe a keletnémetek kiengedéséért, Németh Miklós önérzetesen azt válaszolta: Magyarország nem folytat emberkereskedelmet. A kancellár mélyen meghatódott. És noha nem kértük, mégiscsak kaptunk ellenszolgáltatást: német hatásra az Európai Gazdasági Közösség úgy döntött, egy ilyen bátor és tisztességes országot nem lehet gazdaságilag sorsára hagyni, úgyhogy egymilliárd dolláros gyorssegélyt folyósított. Ez a magyar GDP 3,3 százalékának felelt meg, a mai, jóval nagyobb GDP-hez viszonyítva ugyanennyi milliárd euró volna. Nem kellett visszaadnunk, és elég volt ahhoz, hogy Magyarország államcsőd nélkül folytassa a demokratikus átalakulást.
2012: Orbán és Aliyev tárgyalása után (amelyeknek inkriminált témájáról senki sem tudott) török, majd magyar források is kiszivárogtatták, hogy az 1989-es Európai Közösségnél nagyságrendekkel kisebb gazdasági erejű Azerbajdzsán 2-3 milliárd euórért venne áron alul magyar állampapírokat. Ez segítette volna a magyar kormányzatot abban, hogy az árgus nyugati szemeket és feltételeket elkerülve államcsőd nélkül folytassa a demokrácia felszámolását. A magyar szivárogtatás után egy héttel Magyarország átadott Azerbajdzsánnak egy életfogytiglani börtönbüntetését töltő baltás gyilkos katonatisztet, akinek Ilham Aliyev elnök azon nyomban megkegyelmezett. (Lakást adott neki, előléptette, kifizette nyolc év alatt felhalmozódott zsoldját, és föltette Facebook-oldalára borítóképnek, stb.)
1989: A keletnémet menekültek kiengedése felgyorsította a bársonyos forradalmak menetét. Megszűnt Németország és Európa kettéosztottsága, a magyarok érdemét mindenki elismerte.
2012: A baltás gyilkos kiengedésének napján Örményország felfüggesztette a diplomáciai kapcsolatot, aggodalmát fejezte ki az amerikai elnök, és magyarázatot követelt, majd hamarosan az orosz külügyminiszter és a NATO szóvivője is, hiszen a meggondolatlan aktus teljesen fölöslegesen felszította a feszültséget Európa peremén, Irán szomszédságában, egy örökös viszályoktól sújtott térségben.
1989 őszén a gyorssegélyt – a magyar kormányzat külön kérésére – jóval a keletnémetek kiengedése után kaptuk meg, novemberben, amikor már nem mi voltunk Európa politikai sztárjai, hogy még a látszatát is elkerüljük a menekültek pénzért való eladásának. Ez lényegében sikerült, Magyarország újonnan kivívott tekintélye nem csorbult.
2012. szeptember 3-án azeri hivatalosságok bejelentették, hogy Azerbajdzsán majd bolond lesz 2-3 milliárd euróért (teljes állami olajalapjának egytizedéért) magyar bóvlikötvényeket vásárolni. Ezáltal a magyar kormányzat olyan színben tűnt fel, hogy nem csupán minden mértéken túl csóró és erkölcstelen, hanem minden mértéken túl hülye és átverhető is.
Kontraszelekció
Az átalakulás iránya jól látható. Ezért bizony érdemes volt rendszert váltani, aztán még egy, újabb rendszert bevezetni. Hogyan küzdötte le magát idáig huszonhárom év alatt a magyar politikai kaszt? A válasz két szóban: kontraszelekció és nacionalizmus.
Bővebben:
Elkeserítő észlelni az online és élő beszélgetésekben eluralkodó kibékíthetetlen indulatot. Ugyanaz a stílus, ugyanaz az „érvrendszer”, mint ami Gyurcsányra zúdult 2006 őszén, amikor a nagyközönség megkönnyebbülten értesült róla, hogy nem kell többé szellemi erőfeszítéseket tennie a helyzet megértésére és javítására: a másik oldalon egy igazolt Rosszember áll a történések mögött, akit immár háborítatlanul lehet gyűlölni. „Nem normális”, erkölcsi hulla, börtönbe való szörnyeteg. Van azonban egy fontos különbség. 2006-ban könnyen el lehetett intézni a dolgot azzal, hogy „megmondtuk, ilyenek a komcsik”. 2012-ben a gyűlölet hordozóinak föl kellene oldaniuk magukban azt a disszonanciát, hogy akit ők démoni rosszembernek látnak, azt a magyar nép páratlan egyetértéssel helyezte posztjára.
Nem a választási rendszer elfuseráltságából adódó kétharmadról van szó, hanem arról, hogy az uniós tagországok történetében ez volt az egyedüli eset, amikor a működő demokrácia évtizedei után egyetlen párt/szövetség jóval több szavazatot kapott ötven százaléknál (Búcsú 89-től, ÉS, 2011/16., ápr. 22.). Magyarán ez olyan ország, ahol a nép többsége képes egy ilyen embert támogatni. A gyűlöletet át kellene vinni az országra és népére, az pedig nem megy. Vagy legalábbis még a megátalkodott ellenzékieknek sem vállalható, mert a logikus következménye nem az, hogy az interneten dühöng, vagy kimegy az utcára tüntetni, hanem hogy szakít az országgal, és ily módon nem tesz semmit Orbán ellen, értelmét veszti az ellenzékisége.
Az affér mindenesetre jó volt arra, hogy szétzúzzon egy legendát, amely még Orbán gyűlölőinek körében is sokáig eleven volt, hát még a semlegesek között. Megmutatta végre, hogy milyen kegyetlenül rossz politikus Orbán Viktor. Nem egyszerűen sokat hibázik – nincs birtokában a hivatás műveléséhez szükséges ismereteknek és képességeknek. Ez megint csak ellentétben van tartós hatalmával, befolyásával és fényes választási győzelmével. Mivel statisztikailag kizárható, hogy a magyar ennyivel ostobább és gonoszabb volna más népeknél, a siker titka másutt keresendő. Abban a – szakértőktől ritkán felrótt – tényben, hogy a 2010 előtti politikai rendszer a rossz politikusok kiemelkedésének kedvezett (és a 2010 utáni rendszer ennek logikus meghosszabbítása).
Volt két politikai oldal. Ebből az egyik oldalt informálisan diszkvalifikálta legnagyobb erejének kommunista eredete (legyőzetése után, az Alaptörvény átmeneti rendelkezései óta már hivatalosan is alacsonyabb rendűnek és bűnösnek minősül). A másik oldal minden disznóságra felmentést adott magának azzal az érvvel, hogy ő nem kommunista. A két oldalt összezárta a kétharmados törvények és jelölések – szintén világunikum – rendszeréből adódó egyetértési kényszer, miáltal még jobban utálták egymást, miközben a merev választási törvény gondoskodott arról, hogy új pártok ne nagyon zavarják meg ezt a ketrecharcot. A rendszerbe bele volt kódolva, hogy olyan párt nyeri a háborút, amelyik a) minél nagyobb, népfrontosabb és b) a legfegyelmezettebb, ennélfogva c) a legkevésbé képvisel konkrét érdekeket és nézeteket, azaz úgy tesz, mintha a társadalom – a nemzet – egységes volna és egyet akarna, tehát d) a legostobább és leghazugabb.
Egy ilyen párt vezetésére Orbán Viktor az ő hadvezéri és népszónoki adottságaival tökéletesen alkalmas volt, csak sajnos az ellenállás 2002 utáni éveiben tökéletesen kivesztek belőle a kormányzáshoz szükséges képességek. De amiatt, hogy ennek ellenére is ő a miniszterelnök, nem őt kell gyűlölni, az egész magyar politikai közösség felelős ezért a helyzetért. A tisztelt ellenzék is talán nézzen magába: mostanáig hányszor elemezte komolyan Orbán hivatásbeli alkalmatlanságát?
Nacionalizmus
A kormányzás azonban – képességek ide vagy oda – nem állhat a győzelemmel való örökös büszkélkedésből, valami pozitív tartalmat is fel kell mutatni. Ehhez pedig ideológiára van szükség, hiszen meg kell jelölni azokat az értékeket, amelyeket a kormány védelmez és megvalósít. A Jobbik, az MSZP és az LMP egybehangzó nyilatkozatai szerint ez az ideológia a neoliberalizmus („a gazdagoknak kedveznek, a szegényeket sanyargatják”), csakhogy Orbánnak pontosan annyi köze van a csakis állandó törvények által szabályozott piacban és egyéni szabadságban hívő neoliberalizmushoz, mint Vlagyimir Putyinnak. (A magyar rendszer éppenséggel mintha másolná az államfüggésre nevelő, mélységesen igazságtalan orosz cimborakapitalizmust.)
Az ellenzék tehát téved, pedig csak a szemét nem szúrja ki, hogy Magyarországon újabban mindent „nemzetinek” hívnak, még magát a rendszert is. Orbán ideológiája a nacionalizmus. Félreértés ne essék, a nacionalizmusnak – vagyis annak az eszmerendszernek, amely szerint a nemzeti érdek felülbírál minden egyéni és csoportérdeket – jogos helye lehet egy politikai egység kormányzásában. Olyankor, ha a nemzeti függetlenség hiányzik, esetleg az ország hadban áll, frissen ocsúdik egy háborús vereségből, vagy egyéb veszély – mondjuk népirtó szándék – veszélyezteti a nemzeti létet. De máskülönben, békeidőben, demokráciában a nemzeti érdek úgy képviselhető a legjobban, ha az egyének és csoportok szabadon érvényesíthetik érdekeiket, és a kormány ennek tudatában politizál.
Minthogy nálunk az ideológia előbb volt, mint a valóság, a valóságot kell hozzáigazítani az ideológiához. Ezért születhet meg a szabadságharc koncepciója és a „mi nem leszünk gyarmat” jelszava, miközben Pest-Budán működik a felelős magyar ministerium (illetve működnie kéne), hazánk területén nem állomásoznak semmilyen elnyomó hatalom csapatai, és senki sem akar jobban gyarmatosítani, mint bármely más uniós tagállamot, ahol nincsenek békemenetek. A kormányzati propaganda fáradhatatlanul eregeti a függetlenségi vészkiáltásokat és a nemzetárulásra figyelmeztető szirénahangokat.
Miért volt előbb az ideológia? Ez a nálunk jobboldalnak nevezett képződmény szellemi nyomorúságából fakad. Amikor a Fidesz átállt „jobboldalra”, ideológiai vákuum honolt a belsejében, ezt egy ideig feledtette a „polgár” szó tartalom nélküli sulykolása, majd amikor a kampány kifáradt, és a párt fokozatosan bekebelezte a saját politikai oldalának fennmaradó részét, a csatlakozó értelmiségiek a hetvenes-nyolcvanas évek népi irányzatának gondolkodását hozták magukkal. Ennek a gondolatrendszernek a nemzetre vonatkozó része olyan korban formálódott ki, amikor a nemzeti függetlenség hiányzott, az egyéni és csoportérdekek még a határon innen is el voltak nyomva, a határon túl pedig egyértelmű volt a beolvasztó szándék. A Fidesz számára 1988-ban megállt az idő.
Egy normális, középméretű, független, hivatalosan fejlettnek nyilvánított országban a diplomácia lényege az egyeztetés, a konzultáció, a befolyásos szövetségeseknek való udvarlás és a hasonló méretű, érdekű partnerek megnyerése a magunk céljainak. Amikor 2010 májusában Semjén Zsolt, az újonnan kinevezett „nemzetpolitikai” miniszterelnök-helyettes közölte, hogy a diplomácia a nemzetpolitikának „csak egyik területe”, és a külügy dolga „a tájékoztatás, semmiképp sem a konzultáció”, már kész volt a kocsi, sejteni lehetett a mostanihoz hasonló csődöket. (Megjegyzem, az azeri ügyletből a Külügyminisztériumot, úgy, ahogy van, kihagyták, először akkor szólalhatott meg, amikor a korpa közé keveredett országot már megették a disznók.)
Ha egy normális, középméretű, független, hivatalosan fejlettnek nyilvánított állam pénzügyileg bajba kerül – a saját addigi rossz gazdaságpolitikája miatt –, akkor nem indít propaganda-hadjáratot az őt segíteni kívánó ENSZ-szervezet (IMF) és nemzetközi integráció ellen, csak azért, mert azoknak feltételeik vannak: a nyugati civilizáció szabványait kérik számon. És nem veti magát olyan keleti diktatúrák karjaiba, melyekről annyit se tud, hogy mit akarnak tulajdonképpen Magyarországtól.
Orbán Viktor nem csupán nem ért a kormányzás két legfontosabb témájához, a gazdasághoz és a külügyekhez, de a lényétől idegen az, ami e két terület felügyeletéhez a modern korban, demokratikus viszonyok között szükséges: az, hogy számoljon mások – az államtól független, szabad piaci szereplők, illetve független országok – érdekeivel és meggyőződéseivel. Egyáltalán, hogy számoljon. A nacionalizmus ezt fölöslegessé teszi, hiszen annak csak a mi érdekeink léteznek, azok sérülnek (folyton, micsoda igazságtalanság), és azokat kell érvényesíteni, s ha nem sikerül, a világ a hibás.
Németh és Horn tisztában voltak azzal, hogy Magyarországnak a nyugati integrációkhoz kell csatlakoznia, és hogy az adottságokon (Moszkva erején) semmilyen nemzeti büszkeséggel nem lehet változtatni. Így sikerült jót tenniük a nemzettel. Orbán és kiszolgáló személyzete azt hiszi, hogy ha nemzeti büszkeségből a nyugati integrációk helyett keleti zsarnokok kegyébe ajánlja az országot, jót tesz vele. Valójában gazdasági katasztrófába és megalázó nemzetközi elszigeteltségbe sodorja. A mai magyar nacionalizmus súlyosan nemzetellenes.
juliusjr 